2011. szeptembere

Engem mindig megtalálnak az “érdekes” feladatok. Mint ez is.
Áldott munkahelyemet is kötelezte a fenntartó, hogy elektronikus naplót és tanulmányi rendszert használjon. Hurrá. A választásuk egy fantasztikus, magyar programcsodára, a TANINFORM-ra esett. Sok a pénzük, biztos. (A program BÉRLETI díja évente százezrekben mérhető!!)

Valójában már évekkel ezelőtt el kellett volna indítani, és néhány diák és tanár már volt a rendszerben, de az idei tanévet elölről kellett kezdeni.

Sajnos a rendszerről már ránézésre sütött, hogy mekkora egy rakás #*&*, de muszáj használni, hát nekiugrottam.

A feladatom egyszerűnek tűnt: vidd fel a tanulókat a rendszerbe. Elkezdtem.
Első nap: két első és egy második osztály került fel – ám sehol nem jelentek meg.
Második nap: előjött az informatikus lustaság: nem igaz, hogy nem lehet tömegesen importálni. De lehet. A Közoktatási Információs Iroda (KIR) adatbázisából le lehet tölteni egy excel táblázatnak álcázott html fájlt, amit ha átírok xls kiterjesztésre, máris importálható. No comment…
Az excel táblázat importálása sem egy napot vett igénybe, ugyanis bár a “felülír” opcióval akartam importálni (már létező tanulók adatait felülírja), ennek ellenére MEGDUPLÁZTA a meglévő tanulókat, és sorban törölgethettem a klónokat. De ezt már később.
Negyedik nap: telefonos segítséget kértem egy iskolától, ahol használják a rendszert. Egy szem importált tanulót se látok a tanulók adatainál, csak akiket 5 éve felvittek központilag. Ekkor kaptam a fülest: az iframe fölötti gombsorban található KERESÉS gomb valójában a SZŰRÉST állítja, és itt kell átállítani, hogy ne szűrje az idei tanévre beiratkozottakat, hanem mutasson mindenkit… Erre ha megölnek se jöttem volna rá.
De hurrá, megvan minden tanuló, szembesültem a duplikált névsorral, úgyhogy kezdtem bőszen törölgetni.
Közben persze más feladataim is voltak, így magára hagytam a gépet. 30 perc után kiléptet a rendszer, de hogy utána mit művel az, fájt. Újranyitotta önmagát az iframe-ben.

Miután abbahagytam a sikítva röhögést, folytattam a munkát.
A menüstruktúrát is próbáltam ép ésszel felfogni, de elég logikátlan dolgokkal szembesültem.
Rögtön a kezdőoldal (“Modulválasztó”), ami tulajdonképpen azonos a bal oldali menü gombokkal:

Vidáman dolgoztam, amíg a következő képernyőbe nem botlottam:

Még kékhalált is csináltak!! És jól működik, mert a legváratlanabb pillanatban bukkan fel, amikor békésen kattintottál pl. a “tovább” gombra. Gondoltam, mint jó felhasználó, értesítem a fejlesztőket a hibáról. Meg is nyitottam a hibabejelentőt, és újra röhögnöm kellett:

A pirossal kiemelt rész szerint, az nem hiba, ha elvesztem a jelszóm vagy a felhasználó nevem. Valóban, de akkor be sem tudok ide lépni, hogy hibabejelentést írjak… Szóval megint hülyének vagyok nézve – de annak is érzem lassan magam, hogy nem igazodok ki ezen a végtelenül egyszerű rendszeren. Ezt az ügyfélszolgálatos hangján is érzem, akit egyre gyakrabban kényszerülök felhívni.

Második hét: Miután kivégeztem a tanulókat, sőt, mindet osztályokba és csoportokba soroltam (persze ezekhez az adatokat is nekem kellett összevadászni..), nekiugrottam a nevelőtestületnek. Őket is merészen importáltam a KIR rendszerből. A meglévő dolgozók itt is duplikálva lettek, felülírás ide vagy oda. Belőlem kapásból három is lett. A törlés viszont már nehezebb volt, ugyanis hiába van a rendszerben pl belőlem három, mindhárom hozzá van rendelve a felhasználói fiókomhoz, és csak akkor törölhetem az egyiket, ha a fiókhoz rendelést megszüntetem… Ugyanez a többi felhasználónál is.
Ezt a hibát bölcsen későbbre hagytam, és jött a pedagógusok végzettsége. Ez majdnem végzett velem is, mert ezt is sikerült túlbonyolítani.
Három külön fülön kell megadni az adatokat (mindegyiket külön menteni): végzettség, képesítés, szakképesítés
Hátulról kezdve: a szakképesítés hogy valaki milyen szakos, milyen tárgyat oktat. Ez oké. A képzés oldalon kell megadni, hogy valaki tanár, tanító, vagy éppen könyvtáros. Ezt a kettőt igazán egyesíthették volna, de még sehol sincs a végzettség laptól. Az első oldalon kell ugyanis megadni, hogy ki milyen iskolát végzett. És itt van egy lenyíló lista Szakmai képzettség címmel, amiben a felvonószerelőtől az ívhegesztőn át a vasútikerék-pumpálóig minden van – csak pedagógusi végzettség nincs. Alapos fejtörés után a telefonos segítség mellett döntöttem, ahol is az ügyfélszolgálatos unott hangon közölte, hogy azok szakközépiskolai végzettségek. Ennek nagyon örültem, de egyrészt egy kezem sem kell megszámolni, hogy az iskolában hány tanárnak van szakközépiskolai végzettsége (abból is hány felvonó kezelő), másrészt, ez a lista miért jelenik meg, ha főiskolai vagy egyetemi végzettséget választok ki (ha egyszer középiskolai), és végül, hogy erről a “segítség” oldalon miért nincs egy *##&@ szó sem? Mert onnan ezt a listát bölcsen kifelejtették.
De legalább nem kellett törnöm magam, hogy kiássam a szakmarengetegből azt a kettőt, ami kellett.
Ezután elneveztem az iskola összes termét egy önkényes betű-szám kombinációval, mert bár a “lány wc”, meg a “szertár” nem költözik sehova, de ami az idén “5.a”, az jövőre “6.a” lesz. És nincs kedvem minden évben javítgatni a számokat.

Most már semmi sem állhatja útját a tantárgyfelosztás elkészítésének – gondoltam naivan. Pedig de.

A dolgozóknak nem elég, hogy itt dolgoznak (a jogviszonyuk kezdetét napra pontosan meg kellett adni), munkát is kell adni. Legyen tanár, legyen portás – persze ezt is egy totál külön lapon.

De nem, ez még nem elég, valamelyik programíró delíriumos álmában megfogalmazta a “munkakör státusz foglalása” agymenést, és megjelölte kötelezően kitöltendő mezőnek.

Természetesen ennek semmi köze a honfoglaláshoz, hanem – mint a képről is olvasható – a jogviszony lapon megadott “elfoglalt álláshelyek száma” (ha én pl. két ember helyett dolgozok, tehát 2 ) van az egyenlet egyik oldalán, itt pedig a betöltött munkaköröket kell arányaiban erre a számra elosztani. Tizedesjegy pontossággal. És elég érdekes eredmények jönnek ki, ha valaki pl. alsóban tanít hetente hat órát (tehát tanító), felsőben is tanít hetente 15 órát (tehát tanár) és mellé mondjuk még hetente kétszer az iskolabuszt is vezeti (tehát sofőr) és közben egy álláshelyet tölt be. Ezeket arányítsam össze, és a végeredmény meg egy legyen, mert különben nem passzol az álláshelyének a számával. A tantárgyfelosztásnál ez úgyis látható lesz, most osszam meg szorozzam ki előre?

Ördögi kör: a munkakörök megadása nélkül nincs tantárgyfelosztás. A munkakör státusz foglalás nélkül nincs  munkakör, de a státusz foglalás értékét a tantárgyfelosztás alapján tudnám kiszámolni…

Negyedik hét: Már csak egy lépés választ el a tantárgyfelosztástól: az óraterv. Szerencsére ezt viszonylag gyorsan összedobtam a megadott adatok alapján, úgyhogy végre az áhított tantárgyfelosztást csinálhatom. Persze, a külsős oktatók adatait még nem kaptam meg, szóval velük elölről fogom kezdeni az egészet.

Közben újra cseverésztem az ügyfélszolgálattal, mivel én még mindig több példányban létezem a rendszerben, és mivel felhasználói fiókhoz vagyok kötve, nem törölhetem egyiket sem. Megszüntettem az összekötést, de a ugyanaz a hibaüzenet: “szüntesse meg az összekapcsolást”. Próbáltam törölni a fiókot is, de nem engedte, mert hogy be van jelentkezve (pedig más felhasználóként voltam bent..). Ezt mind az ügyfélszolgálatossal együtt csináltam, de nem ment. Másnap az ügyfélszolgálat visszahívott: nekik sem ment, de meg tudják csinálni, HA faxolunk nekik írásos kérvényt iskolapecséttel, aláírással…

Persze a vezetőség röhögött ezen a hülyeségen, úgyhogy nem küldtünk. Még kétszer kerestek,  de közöltem, hogy csak ezért nem futkározok pecsétes papírért, és az utókor is hadd okuljon. Úgyhogy jelenleg is három példányban (de külön néven) létezem a rendszerben, továbbra is törölhetetlenül.

(folyt. köv.)

2. felvonás: a találkozó

2012. márciusa

Fenntartónk több iskolával is rendelkezik, és mind kötelezve van eme html és Java appleteken alapuló programcsoda használatára. De mindenhonnan csak negatív visszajelzések érkeztek, így megszerveztek egy találkozót a programozó cég képviselőjével, hogy közösen elmondjuk bajainkat, ő meg felírja magának és minden szép és jó lesz.

Már a kezdés előtt kiscsoportos beszélgetések alakultak és mindenhonnan hallatszott az “ezért rossz” meg “azért rossz” szöveg. Valójában én még örülhetek, hogy mi nem használjuk az e-naplót, csak az iskola adatait kellett feltöltenem (még). A naplót használók közül volt, aki több nyomtatott oldalnyi anyaggal készült, ahol felsorolta, hogy mi sz@r a rendszerben. Tényleg tudom őket sajnálni. Az alaposságuk viszont elismerésre méltó.

A cég képviselője egy megnyerő mosolyú fiatalember volt, akit még nem tört meg a sok ilyen találkozó, hiszen elmondása szerint a többi iskolákkal is ő tartja a kapcsolatot, ahonnan szintén csak a sárdobálást kapja. Mellékesen jegyzem meg, hogy kb 3000 iskola használja ezt a rendszert, és mindannyian ÉVENTE több százezres BÉRLETI díjat fizetnek, hogy használhassák… ilyen bevételek mellett igazán felbérelhetnének valakit, aki nem csak Java appletet tud programozni. Merthogy ők csak ezt használják. Appleteket. Adatbázis-kezelésre. Még ha valami spéci dologra.. de nem.

Nah, lényegtelen, a lényeg, hogy egy idő után szóhoz jutott végre a srác is, és nem habozott, azonnal bedobta az aduászt. Közölte, hogy a pórnép panasza meghallgatásra talált, és ők 2012-ben tisztában vannak azzal, hogy a 2004-ben írt rendszer elavult és kusza a sok beletömködött funkció miatt, ezért épp azon dolgoznak, hogy egy új rendszert csináljanak. Szeptemberben lesz élesítve az új verziós Taninform. Az már sokkal jobb lesz, mert a sok visszajelzés alapján kijavították benne a hibákat. És ezzel pontot is tett a megbeszélés végére (pedig még jócskán az elején voltunk), ugyanis innentől szinte minden hibajelzésre a következő volt a válasza: “Ezt már az új verzió tudni fogja.” “Ez már ki lesz javítva a szeptemberi verzióban.” Hogy ezek közül mi igaz, mi sem, kiderül szeptemberben.

Hurrá! Lesz új verzió! Bár erről kicsit kétségeim támadtak, midőn az a mondat hagyta el a srác száját, hogy a forráskódon javítanak, de ez kívülről nem fog látszani. NEM FOG?? Pedig a kusza kezelőfelületen igazán lenne mit fejleszteni. Lehet, hogy le kéne mentenem pár oldalt, csak a poén kedvéért, és szeptemberben összehasonlítgatni…

Azért így is tudtak neki olyanokat mondani, hogy a füle kettéállt a szegény összekötőnek, ilyenkor először a “Nem vagyok biztos benne, hogy ezt már a szeptemberi tudni fogja.” mondattal nyitott, majd bőszen jegyzetelni kezdett, mert az ilyen hibákat kellő alapossággal felderítő és dokumentáló kollégák részletes leírásokkal és meglepő ötletekkel álltak elő. Reméljük, ezeket a szeptemberi verzió már tudni fogja…

(folyt. köv. szeptemberben!)

A MAHASZ honlapján megtaláltam a 2012. évi közleményt, azt is kiokoskodtam, hogy amilyen kevés felkérést kapok, alkalmankénti jogosítással (10140 Ft/alkalom) úszom meg legolcsóbban a dolgot, és ezért az összegért elvileg bármilyen forrásból származó hangfelvételt szabadon használhatok azon az előre bejelentett alkalmon. De azért csak nem nyugodtam meg, hiszen ez jogosítási díj, vajon tartalmazza-e az ARTISJUS-nak fizetendő szerzői jogdíjat.

Megkérdeztem hát a MAHASZ-t, mire e-mailben válaszoltak is: bemásolták a honlapjukról az Alkalmi jogosításról szóló részt, kiegészítve a karaokékról szóló megkötéssel, hogy azt nem náluk kell jogosítani.

Ezzel semmit nem válaszoltak meg, hiszen ezt én is olvastam, ezért újra írtam, és újra feltettem a kérdést: kell-e fizetni még az alkalmi jogosításon felül, vagy nem. Mellesleg hozzáfűztem, hogy karaokéval nem foglalkozom, az nem téma.

A válasz e-mailban a teljes 2012. évi jogosítási nyilatkozat benne volt, az átalánydíjastól az alkalmi jogosításig – bemásolva a honlapról és kiegészítve a karaokékról szóló megkötéssel, hogy azt nem náluk kell jogosítani… Felhúztam magam, hogy hülyének vagyok nézve, nem kevésbé a karaokés dolgon, hiszen Chris MIDI-s karaoke jogosításról akartak felvilágosítani, akikhez már volt szerencsém a MIDI-kálváriás esetben.

Így hát felhívtam őket, és előadtam bánatom, mire a nő közölte: “A” másik céghez tartozó díjakról nem tud felvilágosítást adni, azzal érdeklődjek ott. Hurrá. EZT nem tudta volna megírni?? Hogy a “jogosítás” NEM tartalmazza a jogdíjat? Merthogy ezt kérdeztem… Na, de most már teljesen fel vagyok világosítva.

Jellemző probléma, hogy ha egy dokumentumot törölni akarok a nyomtatási listáról, akkor a kis szemét nem hajlandó eltűnni, ezzel feltartva az összes várakozó dokumentumot.

Na, ez orvosolható, többféleképp is.

Az egyik mód (és gyorsabb), ha parancssorba (win+R) begépeljük:

net stop spool

frissítjük a listát a Nyomtatási listában (Nézet/Frissítés)

és ha eltűnt, akkor

net start spool

paranccsal újraindítjuk a leállított Spool szolgáltatást.

A másik verzió, ha a

Vezérlőpult / Felügyeleti eszközök között keressük meg a Nyomtatásisor-kezelőt, és Jobb egér kattintás után Leállítjuk

frissítjük a listát a Nyomtatási listában (Nézet/Frissítés)

és ha eltűnt, akkor

elindítjuk a Nyomtatásisor-kezelőt (Jobb egér/Indítás)

Ha bármelyik módszernél megmakacsolná magát a feladat és nem akarna eltűnni, az újraindítás előtt töröljük a

C:\Windows\System32\Spool\Printers mappa tartalmát.

Ezzel az összes nyomtatási feladatunk el fog tűnni, de utána simán nyomtathatunk tovább.

A választás hosszú keresés után egy LG 32LK450-re esett. 32″-os képátlójával simán befér a szekrényem erre a célra átalakított részébe. De a képen kívül engem a csatlakozók érdekeltek főleg. Hát ezen a jószágon aztán minden van. Az alap antenna bemeneten felül 3(!) HDMI, komponens videó, 2 AV (egyik scart, a másik RCA), USB és RGB VGA aljazokkal rendelkezik. Szóval akár magamat is ráköthetem…

A külső vinyómat azonnal rányomtam USB-n, és  az esti mozi egy csapásra meg lett oldva: felismeri a legtöbb filmformátumot, és persze játssza is. Feliratokkal, hangsávváltással, miegymás. HDMI-n a telefonomat is rá lehet kötni, bár először majdnem a TV-n akartam a gombokat nyomkodni, de rájöttem, hogy ennyire nem lehet szép a dolog. Gondoltam, most már  a számítógép bekötése se jelenthet gondot. A közelében levő asztali gépemet VGA kábellel terveztem rákötni, míg az ágyamnál levő laptopot s-videón keresztül. Azaz.. csak szerettem volna.

Szerencsétlen laptopom nVidia GeForce 8400M G kártyája azonban nem szerette volna. Elhúztam az RCA kábelt az ágyig, ott átalakító dugóval bekötöttem az S-video kimenetre. Persze ez a gépet mit sem érdekelte, hiába használtam Forced TV detectiont, a TV-n folyamatosan a “Nincs jel” üzenet ment. Frissítettem a drivert is, de nem segített a problémán. Volt elfekvőben egy VGA – S-video átalakítóm is, ami még a régi kábel TV stúdióban volt üzemben. 6 éven át azon ment a képújság a falunak, és mivel már nem használtuk, gondoltam, egy próbát megér. Persze hiába, valami kép már volt, de csíkos, halvány, kicsi és úgy általában rossz minőségű. Úgyhogy ezt a módszert ejtettem.

Próbáltam fórumokon érdeklődni, de csak ilyen építő jellegű hozzászólások jöttek, hogy: “frissítettem-e a drivert”, “próbáltam-e más géppel”, “biztos jó helyre dugtam-e a kábelt”…

Jah, másik gép. Csak az egységesség kedvéért, az asztali gépemben ATI Radeon 3650HD kártya van. S-videó dugót itt is bedugtam, a TV AV2 bemenetén azonnal beizzott a jel. Szóval mind a kábel, a dugó és maga az elképzelés, hogy ez így összedugva működhet helyes volt. Csak a nyamvadt nVidia kártya nem akart vele menni. Reményem ekkor már afelé szárnyalt, hogy midőn megérkezik a kínai VGA kábel, majd azzal menni fog a laptop is. Projektort már használtam a laptopon gond nélkül.

Eljött a csodás nap, és a postás meghozta a kábelt. A laptop azonnal a szekrény elé költözött, és máris kötöttem be. Az nVidia vezérlőpultja rögtön látta, hogy itt egy analóg megjelenítővel van dolga, úgyhogy próbálkoztam DualView beállítással. Így a laptopon 1280-as felbontás megy, a TV-re meg mehet a 1920-as 60Hz-cel, mert azt szereti. És elsőre sikerült! Illetve, azt hittem. De feltűnt, hogy periodikusan vízszintesen ugrál a kép itt-ott. Próbáltam más frissítési frekvenciát, de 75, 85 és 100 Hz-en is elment a kép. Csak 60-nal ment. Aztán feltűnt még, hogy a kép el van csúszva: a képernyő bal szélétől legalább 1,5 cm-rel beljebb kezdődött a kép – így a jobb széle le lett vágva. Próbáltam szoftveresen korrigálni, de a képeltolás eredménye pedig az lett, hogy a másfél centis sáv maradt, és a bal széle lett levágva a képnek. Innentől a hangulatom erőteljesen az “Anyád!” kategória felé hajlott, úgyhogy átváltottam a kijelzőket Klón módba, a felbontás 1280 lett. A TV ekkor stroboszkóppá avanzsált, össze-vissza villogtatta a képet. Addig-addig sikerült tekergetnem a beállításokat, hogy végül 1920-on is villogott.

Ezen a ponton a TV-t kikapcsoltam, majd fogtam a VGA kábelt és egy adapterrel kiegészítve bedugtam az ATI kártya szabadon levő DVI csatlakozójába. A monitor egy alig észlelhető rezzenéssel jelezte, hogy a videókártya felfogta: valami történt. Bekapcsoltam a TV-t, amin a monitor tűéles klónja jelent meg 1440-es felbontással. Az ATI kártya egy kukkot nem kérdezett, azonnal klónozta a számára második VGA megjelenítőre az asztalt. Az “Ez nem lehet igaz!” után különböző megjegyzések kezdtek megfogalmazódni bennem, a laptopra, de különösen annak nVidia kártyájára vonatkozólag. Sűrűn tekintgettem a polcom felé az ott heverő kalapácsra (hogy miért hever a szobámban egy kalapács a polcon, az most mellékes), de végül nem történt baja a laptopnak (még).

A remény még nem szállt el, bár súlyosan lehangolt állapotba süllyedtem az ócska nVidia miatt. Ha valakinek már sikerült működőképesen összekötni egy LG TV-t nVidia videokártyával, az szóljon, mielőtt mégis a kalapácshoz nyúlnék…

Első ötlet, hogy ez nem stimmel, mappa beállítások, ismert fájltípusok kiterjesztését ne tüntesse el. Bingó: a mappáim fele exe fájllá változott.

Total Commanderrel megtaláltam a rejtetté tett mappákat is

Közben neten is keresgéltem és találtam egy DOS parancsot, ami visszaállítja a mappákat:

attrib -h -r -s /s /d g:\*.*

Avast meg lesikálta a víusos exe-ket, úgyhogy most minden szép és jó. De hogy ezt honnan szedtem össze, amikor szinte semmit nem csináltam még a gépen, az rejtély.

A “mai világban” már több ember van, akinek fogalma sincs a templomban viselkedés (egyáltalán a vallás) hogyanjáról és mikéntjéről. De ha az illető fotós és egy templomban találja magát munka közben igazán figyelhetne pár dologra.

Az első találkozásom egy esküvőn fotózó lánnyal volt, aki pofánvakuzott mindenkit a kis kápolnában. A videós már időben megjelent a helyszínen, felkapcsolt minden lámpát, és a koraesti napfény oldalról bevilágított a kápolnába, ami így gyakorlatilag fényárban úszott. Aztán megjelent a csaj, piros (!) farmerben és koszos-vajszín ballonkabátban. A Canon 1000D-hez hasonlító vagy annál kicsit jobb gépen egy Canon vaku pózolt (hogy minek, ki tudja, de biztos drága volt), amit egyenesen előre irányított, és bőszen villogtatta. A szertartás alatt kb a következő menetrendet tartotta: fotózás: 1perc, képnézegetés, törlés: 6 perc, nézés a semmibe: 10 perc, helyváltoztatás, átgázolás mindenen: 2 perc. Ez ismétlődött. A kamerás nagyon csúnya szemekkel nézett rá, de ő csak a keresőben látta a világot. Ezt még tetézte, hogy a gépe minden fókuszálást hangos pittyegéssel jelzett vissza…

A másik egy keresztelő volt. (Nem ugyanaz a család ) A fotós itt egy öltönyös férfiú volt. Nyakkendős öltönyével, hegyes orrú cipőjével és Canon 5D-jével komoly fotós látszatát keltette, 430EX Speedlite vakujával (ami a plafon felé meredt és egy fehér lapka volt beletűzve) is ezt a látszatot erősítette. Délelőtt 11-kor a református templom oldalról kapja a napfényt a fehér-sárga ablakain keresztül, szóval fényárban úszott, így a vaku itt is csak dísz volt. Egyértelműen látszott, hogy ő volt az egyetlen, aki még sosem volt templomban: amikor épp nem kattintgatott, akkor némán téblábolt és látszott rajta, hogy fogalma sincs, mi történik.
A keresztelő a református istentisztelet egy részét teszi ki, mégis az úriember végigfotózta az egész szertartást. Rendkívüli érzékkel választotta ki a megfelelő pillanatokat: az énekek alatt – amikor nagy hang volt -  semmit nem fényképezett. Ellenben három imádságot is agyonkattogott, és olyan fontos fotótémákat kapott lencsevégre, mint például a kóruson (~ “emelet”) imádkozók ráközelítve, vagy az úrasztalán levő virágok. Igaz, a virágokat én is fotóztam, de istentisztelet előtt fél órával. A lelkész többször jelentőségteljes pillantásokat szórt felé, de őt ez egyáltalán nem zavarta. Egyetlen dolog volt képes leállítani: a Himnusz az istentisztelet végén. Akkor végre visszavonult a padba és énekelt mindenkivel. A templomot persze az elsők között hagyta el, pedig a “kiccsaládot” szerintem eredményesebben fotózhatta volna még a szertartás után is. (Előtte nem, mert a kiccsalád elkésett, a kezdés után 5 perccel estek be gyerekestül, meg a fotós se siette el az érkezést.)

Szóval a tapasztalataim konklúziója, hogyan ne legyünk trollok egy templomban:

• Öltözzünk az alkalomnak megfelelően!
• Némítsunk el minden hangjelzést a fényképezőn!
• Időben érkezzünk (próbaképek), és a végén csináljunk még képeket!
• Ismerkedjünk az adott szertartás menetével előre, hogy tudjuk mikor mire számítsunk (és ne zavarjunk be fontos részeknél)!
• Csendéleteket, az épületet, díszítést csak a szertartás után (vagy előtt) fotózzunk!
• …

Ezek közül biztos néhány nevetségesen egyértelmű, de élő példa van rá, hogy ezzel nincs mindenki tisztában. És ehhez nem kell betonhívőnek lenni, de az alapvető illemszabályokat kéne ismerni…

Hát Wolfenstein. Igazából nem is tudom, hol kezdjem…
A wolfos pályafutásom a Wolf 3D-vel kezdődött, amit két unokatesómmal játszottunk együtt a kilencvenes évek közepén. Szó szerint együtt, hiszen én irányítottam, egyikük tüzelt a másik keze a ‘l’, ‘i’, ‘m’ billentyűk (max élet és töltény kód) fölött volt, valamint jegyezte a bejárt útvonalat, amit mi a náciírtás hevében hajlamosak voltunk elfejteni… Aztán cseréltünk helyet és a nyaralás alatt komoly eredményeket tudtunk felmutatni csapatmunkánk eredményeként. Erről a játékról tudni kell, hogy az FPS (belső nézetes lövöldözős) játékok egyik úttörője volt a maga korában. A játék még csak a nevében volt 3D, de igazából gyors texture-mappinggel rajzolta meg a térbeli látványt 2 dimenzióban.
A sztori szerint mi vagyunk B.J. Blazkowicz amerikai kém, aki épp menekül a fogságból Wolfenstein kastélyából. Aztán szembesülünk a nácik okkult kísérleteinek eredményével, egy rakás nyakunkba szakadt zombival. Természetesen megmenekülünk, meghiúsítjuk a vegyi háborút, és megmentjük a világot a pusztulástól… A játék epizódokra van osztva, mindegyik végén egy-egy főellenséggel (köztük Hitlerrel).

Aztán, nagy időbeli ugrással; 2003-ban a Teleházban a gépekre került a 2001-es kiadású Return to Castle Wolfenstein (továbbiakban RtCW). A műfajban szintén úttörőnek tekinthető játék már valóban 3D-s volt (de ez 2001-ben már elvárható), bár vetélytársai a Quake 3 és a Half-Life kicsit háttérbe szorították. A 3D-s, többszintes környezet összetett útvesztők létrehozására volt alkalmas: mind egyjátékos, mind többjátékos módban izgalmas pályák kényeztették a játékost. Bár az is igaz, hogy a többjátékos pályák szinte kivétel nélkül az egyjátékos kampány néhány módosított pályájából születtek.
Az egyszemélyes játékban újra B.J. Blazkowicz bőrébe bújva kell menekülnünk Wolfenstein kastélyából, majd megakadályozni a fokozatosan elénk táruló náci paranormális haditerv végrehajtását. A szintén epizódokra osztott játék már sokkal változatosabb környezetekben játszódik: Wolfenstein kastélyától a kis német falun, a norvégiai támaszponton és titkos föld alatti laboratóriumon át elhagyott gyárban, bombázás sújtotta városban, erdőben és még sok más helyen. Itt-ott találunk elhagyott jegyzeteket, leveleket, amik segítenek a játék történetének kibontásában. A lényeg itt is az, ami az elődnél: a nácik okkult kutatásokkal, természetfeletti erők használatával kívánnak felülkerekedni a Szövetségeseken. Munkájuk eredményeképp itt is nyakunkba zúdulnak a zombik, az ugráló Loper-ek, Übersoldat-ok és végül a “feltámasztott” I. Heinrich (főellenség). Persze a német katonák is változatosak, a gyalogosok mellett megjelennek az elit gárdisták (az SS Paranormális Különítményének boszorkányai), paratrooperek, és néhány főtiszt is. Az epizódok itt is egy-egy nagyobb csatával zárulnak.

2009-ben adta ki az id Software a franchise újabb részét, a Wolfensteint.
I. Heinrich legyőzésével ugyanis nem ért véget az SS paranormális különítményének tevékenysége, az (RtCW-ben is jelen levő) ellenálló Kreisau Circle furcsa tevékenységről ad hírt a német Isenstadt városka környékéről. Meglepő módon ismét B.J. Blazkowicz bőrébe bújva fogjuk kivizsgálni az ügyet. A paranormális jelenségek már az intró alapján garantáltak: itt ugyanis a menekülő kémnél levő medál segíti őt megmenekülni egy hajóról. A medál titokzatos erejét bizonyos kristályokkal lehet növelni, amik szintén csak Isenstadt környékén lehet fellelni.
A játék egyszerre újít és tér vissza a gyökerekhez:
Az új játék indításánál a Wolf 3D nehézség fokozatai alapján választhatunk (pl. “I’m a devil incarnate” ), a küldetésünket az RtCW-ből ismert irodában kapjuk az ismerős kopaszodó főnöktől. A történet mesélése szintén a RtCW-hez hasonlóan közbeágyazott videókkal, cutscene-kel történik. Titkos helyek már kevésbé vannak, csak nehezen elérhető helyek, de aranyakat, kincseket itt is gyűjthetünk.
Nagy különbség, hogy ezeket végre használhatjuk is: a feketepiacon ezek az aranyak pénzt érnek, a fegyvereinkhez töltényt, sőt, fejlesztéseket vehetünk, hogy erősebbek legyenek. A játék egyébként erősen hajlik RPG-be, ami nem ártott meg neki, csak furcsa volt elsőre. A RtCW-től eltérően a pályák nem lineárisan követik egymást, hanem adott Isenstadt, mint központi pálya (több részre osztva), ahonnan elkalandozunk egy-egy küldetés erejéig, majd visszatértünk a városba. Ráadásul a küldetések sem mind kötött sorrendűek, mind a Kreisau Circle, mind a Golden Dawn nevű titkos szervezet ellát feladattal. Az aktív küldetés a városban bármikor megváltoztatható, sőt, a lejátszott küldetések újrajátszhatóak. Valamilyen oknál fogva a képernyő felső részén a Call of Dutyból ismerős iránytű kapott helyet, amely mutatja a küldetés következő fontos pontjának irányát. Az elsősegély-csomagok is eltűntek, főhősünk sérülései jó amerikai szuperhőshöz méltóan magától gyógyulnak. Több golyó szerzésekor a kép széle vörösödni kezd, “véres” lesz, majd fedezékbe bújva erős lihegések közepette kitisztul a kép (lásd még: Call of Duty).
A legnagyobb újítás viszont kétségtelenül a Thule medál, amelyet négy kristállyal bővíthetünk a játék folyamán. Az első kristály semmi mást nem csinál, csak betekintést ad egy másik dimenzióba, egyes rejtett dolgok felfedését segíti, az ellenséges katonákat megjeleníti, egyeseken a gyenge pontokat is jelöli. Ezt a másik három is megteszi, de az első kristály sokkal lassabban használja el a rendelkezésre álló energiát.
A második kristály az időlassítás. Ez mindent elmond. Vannak olyan ellenségek, amiket csak ezzel lehet legyőzni, mert különben túl gyorsak.
A harmadik kristály a pajzs. Elnyeli (fejlesztve visszalövi) az ellenséges golyózáport.
A negyedik kristály az erősítő. Felerősíti a lövéseinket, amik így energiapajzsokon és puhább anyagú fedezékeken is keresztülhatol.
A medál erejét háromféleképp lehet feltölteni. Első, hogy várunk. Ez elég időigényes és lassú megoldás, ennél jobb a pályákon itt-ott elszórt energiatartály használata, de ezekből kevés található. Ami viszont szinte minden bokorban található, az az itt-ott feltörő áttetsző gáz-szerűség, amibe belépve hamar feltölthetjük a medált. Feltölteni az első kristály használata közben is tudunk, a több használata közben nem.
Nagy könnyebbség, hogy a manipulálható/felvehető dolgok “fénylenek”, fehér fénysáv pásztázik a külsejükön, hogy megkülönböztethetőek legyenek a nem használható dolgoktól.

A grafika fényéveket javult, és bár nem lett tökéletes, a játék lazán elfut a 7 éves gépemen, amin a netes flash játékok is kiakadnak. A fizika is nagyon jó, végre nem csak a székek, ingaórák és lovagi páncélok törnek, hanem szinte minden. Az asztalok felboríthatóak, az ajtók betörhetőek, a szekrények nyílnak, és ha szerencsénk van, aranyat is tartalmaznak. A MI érdekes kettősséget ad: a katonák cselekedeteinknek megfelelően kiabálnak (“Újratölt, most lőjétek!”),  fedezékbe futnak előlünk, onnan lesnek ki és lőnek – de azért simán beakadnak helyenként, és vagy nem vesznek észre mikor melléjük lopózom, vagy a falon át is megéreznek előre… Bezzeg mi nem tudunk kilesni a sarkokon, mint a RtCW-ben – ez speciel kivették. A zene viszont maradt Bill Brown (RtCW, Tom Clancy sorozat, Linage II, NCIS:NY, Windows XP rendszerhangok,…) kezében, aki nem átallt beállni a hagyományőrzők közé, így a felcsendülő dallamok, aláfestő zenék mind az előd RtCW-re hajaznak, és egy az egyben hozzák a hangulatot. Aki játszott a 2001-es játékkal, az a Wolfenstein hangulatát azonnal magáénak érzi.

Összességében nagyon ütős játék, garantáltan sok játékórába fog telni, míg minden rejtett arany és információ előkerül a pályákon.

A 80-as években fénykorát élő hangszert mindenki gyártotta, a Casio, a Roland, a Yamaha, a Korg, és még egy rakat kisebb gyártó. Természetesen ekkor még FM szintézises hangszerekről beszélhetünk, amik hangzásban – mai füllel – erősen hagytak kívánnivalót maguk után. Ehhez jön az akkor divatos rikító színvilág, így a húsz-harminc évvel ezelőtti gyerekjátéknak tűnő keytarokra ma mindenki csak legyint. A billentyűsök pedig vissza lettek száműzve a szintijeik mögé.
Sajnos a 80-as évek “lejártával” kiment a divatból, de az új évezredben visszatérni látszik a színpadokra.
2000 után újabb hullám indult, bár jóval kevesebb gyártóval (Szívfájdalmamra, a Yamaha nem gyárt…). Közülük kiemelném a Rolandot, amely azóta is gyárt keytart – igaz nem viszi túlzásba a választékot. Említésre méltó az AX-7, amely már 45 érintésérzékeny billentyűvel, egy rakat fogónyakon elhelyezett vezérlővel, d-beammel ellátva teljesen korrekt keytar – igaz csak MIDI vezérlő, azaz saját hangja nincs. Egy másik szintetizátorra (vagy rackre) kötve annak hangszínén szólal meg. De már ez is valami. A gyártását 2009-ben szüntették meg (és nem is kapható már), amikor jött az utódja, az AX-Synth. E nagyszerű szerkezet már kapott saját hangmodult, tehát önmagában is használható szintetizátorként, és ennek megfelelően kapott árat is: 250-275.000 Ft körül mozog a kicsike ára.
Elég borsos, de hát aki színpadon akar vonaglani a szintijével, annak nincs más választása.
2010-ben a Roland új keytart dobott a piacra. Egy kisebb, és olcsóbb hangszert, az AX-9 Lucinát. Sajnos a tervezőmérnökök ezt a hangszert választották a hagyomány megtörésére is – szakítva a hagyományos formával a Lucina úgy néz ki, mint a Baywatchban a vízimentőkhöz kötött bólya…

Ráadásul kétféle színben kapható, mint elődje is: gyöngyház fehér (kissé lányos, és női modellekkel reklámozva), és “prémium” csillogó fekete, ahol a “prémium” a plusz 20 ezer forintos árat jelenti. A feketét így 200 E-ből meg lehet úszni, míg a fehér már 170E körül elvihető. Alakja véleményem szerint a keytarok megerőszakolása, ellenben vetélytársa nincs a piacon sem árban sem hangzásban. Szerencsére a kinézetét leszámítva valóban korrekt hangszert raktak össze Rolandék.
Az AX-9-esnek az alakján kívül is van még néhány újítása: pl. hogy a vezérlő gombok a billentyűzet alá kerültek, így sokkal könnyebb hozzáférni játék közben. De ha már billentyűzet: ezen a hangszeren csak 3 oktáv van, szóval aki koncert közben egy-egy Bach-menüettet is el akar játszani, az gondban lesz… Érdekes még, hogy a márkajelzés is megfordult – a keytarokon általában “fejtetőn” állnak a márkajelzések, mert így olvasható a közönség számára. Nos, ez a Lucinán nem így van, a feliratok a játékos felé vannak fordítva.