Wolfenstein
A Half-Life 2 után itt a következő jó kis FPS, amivel bontom az agyam: a Wolfenstein. Nácihent ezerrel…
Hát Wolfenstein. Igazából nem is tudom, hol kezdjem…
A wolfos pályafutásom a Wolf 3D-vel kezdődött, amit két unokatesómmal játszottunk együtt a kilencvenes évek közepén. Szó szerint együtt, hiszen én irányítottam, egyikük tüzelt a másik keze a ‘l’, ‘i’, ‘m’ billentyűk (max élet és töltény kód) fölött volt, valamint jegyezte a bejárt útvonalat, amit mi a náciírtás hevében hajlamosak voltunk elfejteni… Aztán cseréltünk helyet és a nyaralás alatt komoly eredményeket tudtunk felmutatni csapatmunkánk eredményeként. Erről a játékról tudni kell, hogy az FPS (belső nézetes lövöldözős) játékok egyik úttörője volt a maga korában. A játék még csak a nevében volt 3D, de igazából gyors texture-mappinggel rajzolta meg a térbeli látványt 2 dimenzióban.
A sztori szerint mi vagyunk B.J. Blazkowicz amerikai kém, aki épp menekül a fogságból Wolfenstein kastélyából. Aztán szembesülünk a nácik okkult kísérleteinek eredményével, egy rakás nyakunkba szakadt zombival. Természetesen megmenekülünk, meghiúsítjuk a vegyi háborút, és megmentjük a világot a pusztulástól… A játék epizódokra van osztva, mindegyik végén egy-egy főellenséggel (köztük Hitlerrel).
Aztán, nagy időbeli ugrással; 2003-ban a Teleházban a gépekre került a 2001-es kiadású Return to Castle Wolfenstein (továbbiakban RtCW). A műfajban szintén úttörőnek tekinthető játék már valóban 3D-s volt (de ez 2001-ben már elvárható), bár vetélytársai a Quake 3 és a Half-Life kicsit háttérbe szorították. A 3D-s, többszintes környezet összetett útvesztők létrehozására volt alkalmas: mind egyjátékos, mind többjátékos módban izgalmas pályák kényeztették a játékost. Bár az is igaz, hogy a többjátékos pályák szinte kivétel
nélkül az egyjátékos kampány néhány módosított pályájából születtek.
Az egyszemélyes játékban újra B.J. Blazkowicz bőrébe bújva kell menekülnünk Wolfenstein kastélyából, majd megakadályozni a fokozatosan elénk táruló náci paranormális haditerv végrehajtását. A szintén epizódokra osztott játék már sokkal változatosabb környezetekben játszódik: Wolfenstein kastélyától a kis német falun, a norvégiai támaszponton és titkos föld alatti laboratóriumon át elhagyott gyárban, bombázás sújtotta városban, erdőben és még sok más helyen. Itt-ott találunk elhagyott jegyzeteket, leveleket, amik segítenek a játék történetének kibontásában. A lényeg itt is az, ami az elődnél: a nácik okkult kutatásokkal, természetfeletti erők használatával kívánnak felülkerekedni a Szövetségeseken. Munkájuk eredményeképp itt is nyakunkba zúdulnak a zombik, az ugráló Loper-ek, Übersoldat-ok és végül a “feltámasztott” I. Heinrich (főellenség). Persze a német katonák is változatosak, a gyalogosok mellett megjelennek az elit gárdisták (az SS Paranormális Különítményének boszorkányai), paratrooperek, és néhány főtiszt is. Az epizódok itt is egy-egy nagyobb csatával zárulnak.
2009-ben adta ki az id Software a franchise újabb részét, a Wolfensteint.
I. Heinrich legyőzésével ugyanis nem ért véget az SS paranormális különítményének tevékenysége, az (RtCW-ben is jelen levő) ellenálló Kreisau Circle furcsa tevékenységről ad hírt a német Isenstadt városka környékéről. Meglepő módon ismét B.J. Blazkowicz bőrébe bújva fogjuk kivizsgálni az ügyet. A paranormális jelenségek már az intró alapján garantáltak: itt ugyanis a menekülő kémnél levő medál segíti őt megmenekülni egy hajóról. A medál titokzatos erejét bizonyos kristályokkal lehet növelni, amik szintén csak Isenstadt környékén lehet fellelni.
A játék egyszerre újít és tér vissza a gyökerekhez:
Az új játék indításánál a Wolf 3D nehézség fokozatai alapján választhatunk (pl. “I’m a devil incarnate” ), a küldetésünket az RtCW-ből ismert irodában kapjuk az ismerős kopaszodó főnöktől. A történet mesélése szintén a RtCW-hez hasonlóan közbeágyazott videókkal, cutscene-kel történik. Titkos helyek már kevésbé vannak, csak nehezen elérhető helyek, de aranyakat, kincseket itt is gyűjthetünk.
Nagy különbség, hogy ezeket végre használhatjuk is: a feketepiacon ezek az aranyak pénzt érnek, a fegyvereinkhez töltényt, sőt, fejlesztéseket vehetünk, hogy erősebbek legyenek. A játék egyébként erősen hajlik RPG-be, ami nem ártott meg neki, csak furcsa volt elsőre. A RtCW-től eltérően a pályák nem lineárisan követik egymást, hanem adott Isenstadt, mint központi pálya (több részre osztva), ahonnan elkalandozunk egy-egy küldetés erejéig, majd visszatértünk a városba. Ráadásul a küldetések sem mind kötött sorrendűek, mind a Kreisau Circle, mind a Golden Dawn nevű titkos szervezet ellát feladattal. Az aktív küldetés a városban bármikor megváltoztatható, sőt, a lejátszott küldetések újrajátszhatóak. Valamilyen oknál fogva a képernyő felső részén a Call of Dutyból ismerős iránytű kapott helyet, amely mutatja a küldetés következő fontos pontjának irányát. Az elsősegély-csomagok is eltűntek, főhősünk sérülései jó amerikai szuperhőshöz méltóan magától gyógyulnak. Több golyó szerzésekor a kép széle vörösödni kezd, “véres” lesz, majd fedezékbe bújva erős lihegések közepette kitisztul a kép (lásd még: Call of Duty).
A legnagyobb újítás viszont kétségtelenül a Thule medál, amelyet négy kristállyal bővíthetünk a játék folyamán. Az első kristály semmi mást nem csinál, csak betekintést ad egy másik dimenzióba, egyes rejtett dolgok felfedését segíti, az ellenséges katonákat megjeleníti, egyeseken a 
gyenge pontokat is jelöli. Ezt a másik három is megteszi, de az első kristály sokkal lassabban használja el a rendelkezésre álló energiát.
A második kristály az időlassítás. Ez mindent elmond. Vannak olyan ellenségek, amiket csak ezzel lehet legyőzni, mert különben túl gyorsak.
A harmadik kristály a pajzs. Elnyeli (fejlesztve visszalövi) az ellenséges golyózáport.
A negyedik kristály az erősítő. Felerősíti a lövéseinket, amik így energiapajzsokon és puhább anyagú fedezékeken is keresztülhatol.
A medál erejét háromféleképp lehet feltölteni. Első, hogy várunk. Ez elég időigényes és lassú megoldás, ennél jobb a pályákon itt-ott elszórt energiatartály használata, de ezekből kevés található. Ami viszont szinte minden bokorban található, az az itt-ott feltörő áttetsző gáz-szerűség, amibe belépve hamar feltölthetjük a medált. Feltölteni az első kristály használata közben is tudunk, a több használata közben nem.
Nagy könnyebbség, hogy a manipulálható/felvehető dolgok “fénylenek”, fehér fénysáv pásztázik a külsejükön, hogy megkülönböztethetőek legyenek a nem használható dolgoktól.
A grafika fényéveket javult, és bár nem lett tökéletes, a játék lazán elfut a 7 éves gépemen, amin a netes flash játékok is kiakadnak. A fizika is nagyon jó, végre nem csak a székek, ingaórák és lovagi páncélok törnek, hanem szinte minden. Az asztalok felboríthatóak, az ajtók betörhetőek, a szekrények nyílnak, és ha szerencsénk van, aranyat is tartalmaznak. A MI érdekes kettősséget ad: a katonák cselekedeteinknek megfelelően kiabálnak (“Újratölt, most lőjétek!”), fedezékbe futnak előlünk, onnan lesnek ki és lőnek – de azért simán beakadnak helyenként, és vagy nem vesznek észre mikor melléjük lopózom, vagy a falon át is megéreznek előre… Bezzeg mi nem tudunk kilesni a sarkokon, mint a RtCW-ben – ez speciel kivették. A zene viszont maradt Bill Brown (RtCW, Tom Clancy sorozat, Linage II, NCIS:NY, Windows XP rendszerhangok,…) kezében, aki nem átallt beállni a hagyományőrzők közé, így a felcsendülő dallamok, aláfestő zenék mind az előd RtCW-re hajaznak, és egy az egyben hozzák a hangulatot. Aki játszott a 2001-es játékkal, az a Wolfenstein hangulatát azonnal magáénak érzi.
Összességében nagyon ütős játék, garantáltan sok játékórába fog telni, míg minden rejtett arany és információ előkerül a pályákon.
